BEÉRKEZETT PÁLYAMŰVEK

JOÓ GÉZA



Tanmese,avagy a Hatalom mulandósága...


A Királyok Királya koronás fejét kezeibe temeti,

körülötte kútmély a Csend,a trónteremben senki.

Aranyszegélyes köntöse testét.lelkét földig takarja,

Lelke az,mely koronája mellett a vállait nyomorgatja.

Belezokogna a Semmibe,ha hatalma azt engedné,

hiába halott a szíve,de teste még nem az enyészeté!

-Hegedűt ide! E Csendet megtáncoltassátok,

hol vagy Bolond,vigyorgó pofád űzze el ez átkot!

Királyotok Én vagyok,ki parancsol s követel,

bennem ezt a fájó üreget lármával űzzétek el!-

Szalad az udvarnép,már megtöltötték a tróntermet,

királyuktól bár félnek,de megvetik őt mint embert.

-Uram Királyom,keblem,ölem előtted tárva -nyitva,

ajkam rád éhezik,kéjedet várom-súgja oda a céda.

Mint mikor az égen sűrű fellegek Napot árnnyal ölnek,

a Királyból a szorongó Nemlét vulkánjai kitörtek:

-Takarodj csalfa szerelmeddel,hóhérom bitófája alá,

kéjed lelket öl! Hálám nyakad érezze,s magad a halált!

Mint farkas elől a megriadt nyáj félve összebúj,

várja az udvarnép,ki következik,kire a Halál lesújt.

Félelemtől izzik a Nagy Király trónterme,

mikor leánygyermek egy vak zenészt vezet be...

Üres szemüregei a messzitávolba merednek,

fejét büszkén tartja,arca egy más világtól részeg...

Beleborzong a Király,ki az öreget megvakíttatta,

rosszkedve kegyetlenségével a kínpadra húzatta.

E két,világát kioltatta mélysötét gödrökben,

magát vélte látni a Király,mint egy véres tükörben.

-Felséges Királyom-szólt a vak lantjával kezében,

- szememvilágát bár vetted,cserébe más világot adtál nekem.

Mikor lantomat pengetem,s Őt énekemmel kísérem,

a számodra láthatatlan,más Világ nyílik meg előttem!

Hallgasd meg hát énekem,igaz nem Téged,de Istent dicsérem:

-Kezdetben kopárság és hideg,de Szeretet uralkodott,

s a nélkülözésből mindenkinek egyformán kiosztatott.

Nem volt még a szegényen gazdaggá lett,Isten Ege alatt,

csak ínség adta halál és az elhullottak feletti bánat.

De pénzzel árulásra ösztönözte emez azt,kit ígérete vakított,

majd csak az maradhatott lelki szabad,ki nem félte a bitót!

Már nem az ínség,de a Király osztotta a pihekönnyű halált,

velünk az éhség mellett,mint csalfa céda,a Félelem is hált.

lányainkat,asszonyainkat s íme szabadságunkat most Te bitorlod,

kinek legkedvesebb kedvtelése nézni,ha dolgozik hóhérod!

Énekemmel Téged most volt szemeim tetemére hívlak,

ha vétkes vagy,úgy annak csatornái maguktól megnyílnak,

hogy abból a bűneid adta búáradat Téged örökre elmossanak!-

Letette lantját,ki már csak világtalan nézhette a látók világát,

s letérdelt a puszta földre hogy szentesítse az emberiség átkát.

És e két üres szemgödörből,mint bánatléteknek eddigi siralmai,

ömlöttek a meggyötört lelkeknek kiontott szent könnycseppjei.

Megnyíltak a Bánatnak mindent elsöprő s bugyogó kínforrása,

magával ragadva az Uralkodót,kit nem védett már aranyos palástja.

Mint dühödt,fékezhetetlen áradat,mely mindent elsöpör,

kitisztult a viharterhes Ég,s megszűnt a zsarnokság a Világ fölött...

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hárfázik a szellő a rezgő nyírfaleveleken...

Elsárgult billentyű-levelek!

Szellő játszadozik veletek,

s hogy egymásra nevettek

mint bimbói igéző kebleknek,

ajkam araszol oly emlékeken,

hol a Kedves keblét adta nekem...

------------------------------------------------------------------------------------------------

Mondd...

Mondd,ha majdan elfúj a szél,

s hó takarja az avart a Tél,

ki fog a Kertben várni Téged,

mint száraz föld esőcseppeket?


Ha majdan rügyet fakaszt a Tavasz,

s a Nap majd csókkal illeti azt,

gondol-e még volt ittlétem Rád,

kit magához ölelt egy Másvilág?


Mondd,ha majdan öregség fal fel,

ha szeretőd majd mással csal meg,

gondolatban csókot dobsz e nekem,

hogy visszaküldhessem azt Neked...?

---------------------------------------------------------------------

Ködben született gondolat


Reáharapott a ködre a Reggel,

mint kutya a koncát,nem engedi el.

Szelek szárnyán csak nem libben tova

hogy a fák ágai eltűnnek a magasban.


Ha egy ablak megmutatná az Eget,

hol Angyalok napfényben fürödnek,

a köddé vált Fény nem ijesztgetne,

s alvó Kedvesem napfényre ébredne...

FEKETE DYA

Eső

Sír az Isten, mikor látja

Ez még őt is búb rántja,

Bánja már mit egykor tett,

Hogy régen embert teremtett.

Halandóból ördöggé vált,

A bűn ege alatt hált,

Ember bűnös teremtmény lett,

Az Úr könnye földnek eredt.

Bűnös ember némán halad,

Esernyőjén a sok könny szalad,

Végig gurul, az anyagon,

Majd földet ér a salakon.

Hol Isten könnye a földet éri,

Remény ébred nem ez égi,

De a gyarló, vétkes ember,

Nem kell neki hozzá fegyver,

Eltapossa a reménységet,

Pusztul árva, szegény lélek.

Az úr pedig tovább zokog,

Könnye bűnös földre potyog,

Bűnös fákon bűnös kéreg,

Bűnös ember, bűnös lélek,

Bűnös patak, bűnös fények,

Bűnös tettek, bűnös élet.

Ember miattad hull örökre,

Eső esik, Isten könnye,

Te tetted ezt teremtőddel,

Örökké jársz esernyőddel.

S majd ha sírodra is könnye hull,

Lelked mély bánatba borul,

Tied volt- e bűnös élet,

Ember, viseld bűnösséged!


Elveszett asztronauta

Kilövésre felkészülni! 10...9...8...

Tudod, hiányzol. Bár hiányból nincs hiányom az életben, Téged nem..., nem akarlak hiányolni.

Tudod, meg foglak látogatni. Álom, annyi álom, terv része voltál eddig. Meddig kell még várnom, hogy az álmom valóra váljon? Szálljon már az űrhajó és álmom váljon űrré! Űr és én. És Te leszel ott. Csak hárman, meg a csillagok. Ha odaérek átölellek és elmodom mennyire szeretlek. Aztán elengedlek. Elveszek szemednek égboltjában, és sorjában mesélek el mindent. Billentsd meg nekem a Földet, hogy hamarabb jöjjek! Dőljek én is a Földdel és dőlj velem te is, mint amikor játszottunk és olyan boldognak látszottunk. Változzunk újra múlttá, és szánkózzunk végig az úton, ahol régen gyalog jártunk. Szálljunk messze az űrhajómmal és álljunk szembe a csillagokkal.

Ne foglalkozz a borzalommal, azt a Földön hagyom. Azon nagyon ne törd fejed, miért olyan rossz nélküled, a választ még én se tudom, csak unom már, hogy minden fáj, ezért felkutatom hol bujkál a nevetésed. Neved én sem mondom többet, tőled vágyom hallani. Fejem válladra hajtani és hallgatni a mesét, mit estébe nyúlón mondasz. Ezt akarom. Szavadon fogni ha ígérsz, és színész módjára játtszani.

Mindjárt indulok! 7...6...5...

Köd, köd van körülöttem, az elmém körül és nem örül már szívem. Színem fakó, lelkem maró nedvet ereszt és nevezz nyugodtan gyengének, én nem félek a magasban! Magammal és a szavakkal küzdök, de majd küldök levelet. Ráírom a nevedet, habár ki nem mondhatom. Hamarosan érkezem és köréd fonom két kezem és élvezem, hogy együtt vagyunk újra. Én, az elveszett asztronauta, és te aki megunta a Földet, fölkelt és elhagyott. Fenn ragyog a csilagokkal és a Holddal alszik este. Fesd le nekem az eget!

Hamarosan megérkezek! 4...3...2...

Rettentően fáradt vagyok. Sápadt napok múltak el. Jön a jel, mennem kell, szállok fel hozzád! Hozd hát sisakom, s kirakom levelem anyának. A nyárnak vége égre szállok, s feléd szárnyalva kiálltok. Elveszett asztronauta indulásra készen! Érzem, hogy vérzem, de te már vársz. Hát szégyen lenne meghátrálni. Mennj hát várni! Siess, szaladj! Nehogy utolérjelek! Kérhetek még valamit? Mesélj nekem valamit! Valami szépet! Mesélj nekem egy szép emléket!

1!

Tudod, hiányzol. S a hiánytól vérző szívvel ülök az űrhajóm ülésén. Én, az elveszett asztronauta. És kimondom a neved, és nem látom a szemed és nem ölel át kezed, és nem lehetek veled. És a teret betölti a magány és feltépi a sebet, ami talán be se forrt soha. És sír az elveszett asztronauta. És te nem vagy velem. Pedig hiányzol.

Varga Sándor (Soma bá')

A PIPE

Az alábbi történet Húsvét tájt mindig eszünkbe jut és mosolygunk rajta, pedig szomorúan indult. Abban az évben korán volt Húsvét. Ünnep után egy napsütéses délután sétálni mentünk. Arra már nem emlékszem, hogy a belváros kitavaszodott kirakatait nézegettük, vagy valahol a zöldben sétáltunk. A hosszú tél után jól esett a séta a langyos napfényben, de ahogy lebukott a nap, azonnal hűvösödni kezdett. Összehúztuk magunkon a kabátkát, és hazafelé indultunk. Már csupán két-három háznyira jártunk a lakásunktól, amikor Veronika megállt és fülelt. Először a járdaszéli fára nézett fel, majd a fa alatt kutatott a szemével. Kétségbe esett, egyre halkuló csipogást hallott. Arra gondolt, hogy talán egy fióka esett ki a fészekből valahol a közelben. A hangot követve a járda szélén álló kukához ment. Pár pillanatot még figyelt, majd felemelte a kuka fedelét. Egy sárga műanyag zacskót látott, melyben mozgott valami. Az a valami csipogott oly kitartóan. Kiemelte. Egy teljesen összeesett, agyon fázott, riadt kis csibe volt. Csak néztünk egymásra. Hogy lehet ilyen felelőtlen szülői "szeretet"? Igen. Aranyos ajándék lehet egy ilyen pár napos, pelyhes kiscsibe, de hamar megunta a gyerek, hát kidobták, három nap után. Veronika két tenyere közé fogta, hogy addig is melegítse, és siettünk vele föl a lakásba. A konyha erkélyén még ott volt egy ajándék doboz, melyet az ajtó mellé állítottunk, és bele-tettük a kis hajléktalant, miután Veronika gyengéden megtisztogatta. Vizet és némi kukoricadarát tettünk elé. A doboz mellé egy kis asztali lámpát állítottunk, melynek fénye és melege a doboz egyik felét érte. A csibe pici volt, szinte elveszni látszott a dobozban. Ösztönösen a lámpa alá húzódott. Miután kissé átmelegedett, ivott és csipegetett egy keveset a kukoricadarából. Azután visszaült a lámpa alá. Egy darabig még figyeltük, később Veronika átöltözve vacsorát készített. Megvacsoráztunk, utána ismét odamentünk a dobozhoz. Nem hittünk a szemünknek. A pici jószág láthatóan megnyugodott. Miután ivott, evett, melegedett, szinte kétszer akkorára nyúlt, mint mikor hazavittük. A riadt, csipogó hangból halk pityegés lett, ami csibe nyelven bizonyára azt jelenti: itt vagyok, jól vagyok, látom, ti is itt vagytok. Mi pedig csak szólongattuk: igyál, egyél, melegedjél, kicsi Pipe. Rajta is ragadt ez a név: Pipe. Még sokáig ültünk az asztalnál. Beszélgettünk és terveztük, mi legyen vele. Közben a kicsi Pipe kedvesen csipogott, majd elcsendesedett. Akkor letakartuk a doboz tetejét és bevonultunk a szobába.

Reggel, ahogy beléptünk a konyhába, levettük a takarót a dobozról. Pipe abban a pillanatban élénken csipogni kezdett: itt vagyok, figyeljetek rám!

A pincéből még aznap reggel felvittem egy nagy műanyag ládát, oldalra fektettük, az elejére egy rég kidobott hűtőszekrény rácsát helyeztük. Vizet tettünk be és ennivalót. Készen is volt a panorámás Pipe - lakosztály, ami láthatóan tetszett a lakójának. Ott még jó nagy volt a konyhánk, nem okozott forgalmi akadályt, és a sarokból mindent látott. Olyan kicsi volt még... Mikor aludni mentünk, mindig letakartuk, mert még éjszaka is szóval tartott volna minket.. Reggel, mikor valamelyikünk először belépett a konyhába, azonnal követelte, hogy vegyük le a takarót. Kialakult egy különös viszony közöttünk. Nem is sejtettük, honnan tudja, hogy eszünk, de addig hangosan csipogott, míg nem szóltunk hozzá és nem adtunk neki is valamit. Amikor megkapta a falatot, abban a pillanatban megnyugodott, a hangja pedig elégedett pityegésre változott. Veronika általában már otthon volt, amikor én a munkából hazaértem, és egy idő után tréfásan kifogásolta, hogy Pipe fontosabb lett nekem, mint ő. Ahogy ugyanis a lakásba beléptem, Pipe elkezdett hangosan csipogni, hát először neki szóltam oda: - Szervusz, Pipe, megjöttem! Időnként, ha hosszabb ideig voltunk a konyhában, elvettük a rácsot. Veronika ilyenkor meg-kocogtatta a követ, a Pipe abban a pillanatban kicsi szárnyait is emelgetve futott oda hozzá, pontosan úgy, ahogy a kotlós alja rohan, ha az anyjuk kopogtatva hívja őket.

Ahogy az idő telt, Pipe egyre jobban a fejünkre nőtt. Sok-sok kedves percet szerzett nekünk szeretetével. Mégis, már azon kellett töprengenünk, mi legyen vele. Nem akartuk rabságban tartani. Eszembe jutott Gábor barátom, aki tán egy éve vett Kőbányán egy hatalmas házat, zárt kerttel. Felhívtam telefonon.

- Mit szólnál egy ilyen ajándékhoz?

- Hozd,-mondta,- elfér a kertben.

Bár kicsit nehéz szívvel, mégis örömmel vittük el egy kis kosárban: végre szabad lehet. Nekünk nagyon tetszett a ház és a kert, az unokáknak pedig a Pipe. Javasolták, üljünk ki a teraszra, mert mutatni szeretnének valamit. A kert máris gyönyörű volt, a fák szépen és szak-szerűen metszettek, látszott, hogy értő és szerető kezek gondozzák. A szinte teljesen zárt kert közepén,- a teraszról jól látható helyen egy méretes madáretető volt. Gábor ránézett az órájára és azt mondta: "mindjárt kezdődik". El sem tudtuk gondolni, miről lehet szó. Egyszer csak megkezdődött a vidám körtánc. Megszámlálhatatlan sok cinke röpült az etetőre egymás után. Szinte röptükben kapták föl a magot, és repültek tovább, majd újra jöttek, és így szálltak körbe-körbe. A kisebbik fiúcska odabújt Veronikámhoz, és halkan megkérdezte:

- ugye, milyen gyönyörű? Veronika megsimogatta a buksi fejet: - tudod, nekünk is van etetőnk, sokféle madár jön oda, de ilyet én még nem láttam. Igazad van, ez valóban gyönyörű! Gábor megszólalt: - ezért mondtam, hogy így két óra tájban gyertek. Lesz ugyan még egy pár kör estefelé is, de akkor már nem jönnek egyszerre ennyien. Tudom, hogy ilyenkor, tavasszal már nem szokták etetni a madarakat, de annyira szeretjük nézni őket! Higgyétek el, így is elpusztítják a kártevőket, egy sincs a kertben. Mosolyogva néztünk egymásra: jó helyre hoztuk a Pipét. Telt-múlt az idő. Sokáig nem találkoztunk. Gábor telefonált először: "ha még látni akarjátok a Pipét, akkor gyertek!" Megbeszéltünk egy szombat délutánt, hogy még meg tudjuk nézni a kertet is. Mikor megérkeztünk hozzájuk, a család a teraszon üldögélt. Örömmel telepedtünk le közéjük. A belváros után igazán jól esett egy zöldellő kert látványát élvezni. Figyelmünket azonban elsősorban az a pompás, hatalmas taréjú, a napfényben aranylón-vörösen csillogó tollú kakas kötötte le, aki büszkén sétált a fák között fel-alá. Alig tudtuk elhinni, hogy abból a riadtan csipogó sárga gombócból ilyen gyönyörű kakas lett.

- Képzeld, Sanyi bácsi, ő uralja a kertet. Még a nagy vizslát is megkalapálja időnként, és az vonyítva menekül előle olyankor. Egyébként jól megvannak egymás mellett. Gábor cinkosan ránk kacsintott:

- Képzeljétek, ami a fiatalurat illeti, családfő lesz. Sándor, emlékszel Juli nénire Velencén, akitől a tojást szoktam vásárolni? Egy pár kotlós aljával többje lett. Az öreg kakas már nem tud eleget tenni a szolgálatnak. Hát neki ajándékozom. Már fazékra érett, de egyikünk sem lenne képes enni belőle, a gyerekek még a gondolat ellen is kétségbe esve tiltakoztak. Juli néni pedig nagyon boldog, és neked is köszöni,- mert elmeséltem neki a történteket. Ja, és egyébként megígérte, hogy bár furcsa, de kakas létére marad a neve: Pipe. Nekünk pedig - bár az óta sok év telt el - akárhol járunk, ha kakaskukorékolást hallunk, - a Pipe kukorékol.

Boda Zsófia Borbála, Buksi

Libbenő levél

Légpárnán libbenő levél,

Most megpihen, nyugszik a szél,

Korai reggeli sötét,

Hajnalban így a lámpafény.


Kakas később kukorékol,

Kevesebbet tojnak a tyúkok,

Már pihen a föld s vakondok,

Hamarabb alszanak el a vakondok.


Aratás, szüret,

Elmúlik minden,

Készül természet,

A hideg télre.


Otthonban a gyertya,

Mely este fényre kap,

Kályha megrakva,

Meleget ontja.


Éjszaka hosszú,

Alvás nyugtatóbb,

Csillagok ragyogók,

Álmokra vigyázók.


Csepereg

Eső, eső csepereg,

Lassan, szépen csendesen,

Ugrálnak a verebek,

Keresik a menedéket.


Eső, eső csepereg,

Mindig mégis csendesen,

Halkan ember fülének,

Kabátban kik kint ülnek.


Eső, eső csepereg,

Fáradtan és csendesen,

Kiteszem a tenyerem,

KOLARICS ZOLTÁNNÉ


ÖSSZEBÚJVA

Minden áldott este várom, hogy összebújunk,

egymásnak biztonságot és nyugalmat nyújtsunk.

Ilyenkor testünk kötélként összefonódik,

megszűnik a külvilág s a feszültség oldódik.


Gyengéden simogatod meztelen testem,

tiéd vagyok egészen drága szerelmem!

Bőröd mámoros illatát magamba szívom,

s a fejem mellkasodon álomra hajtom.


Így alszunk el együtt 10 év után is szerelmesen,

egymásnak teremtett minket az Úr, kedvesem!

Angyalok vigyáznak, hogy békés legyen álmunk,

forró csókokkal egymásnak jó éjszakát kívánunk.


A reggeli ébredés is különleges számomra,

mert a férjem csókkal ébreszt hajnalban.

Varázslatos minden pillanat, mikor karomba zárlak,

munka után, epedve újra és újra, haza várlak!


A LEGJOBB ORVOSSÁG

Minden nap kell egy forró ölelés,

mely úgy kell minden embernek,

mint egy falat friss kenyér!

Minden nap kell egy bájos mosoly,

mely gyógyítja a beteg szíveket

s derűs lesz tőle a hétköznapod!

Minden nap kell egy kedves szó,

mely szelíden vigasztal, bátorít,

plusz erőt ad és jókedvre derít!

Minden nap kell egy őszinte ima,

mely azokért szól kiket szeretsz,

önmagadért s akik nehéz emberek neked!

Minden nap kell egy jó cselekedet,

mely által magad hasznossá teszed

s mások számára megmentő lehetsz!

Minden nap kell egy kellemes zene,

mely gyógyítja a lelki sebeket,

ellazít és pozitív energiát termel!

...

Ezek mind olyan ingyenes gyógyszerek,

melyek átlendítenek a nehézségeken,

a Teremtő adta, ezért értékük felbecsülhetetlen

KOLARICS ZOLTÁN

A 7. NAP

A világot Isten 6 nap alatt teremtette,

megáldotta művét, majd útjára engedte.

A 7. napon megpihent, hogy példát mutasson,

az küzdő embernek, hogy Őreá hallgasson.

Hat napon át végezd minden dolgodat,

azután pihenj és töltsd fel magadat!

Mert szent az a nap a bűvös hetedik,

melyen a teremtő buzgón dicsértetik.

Legyen ez, az alázat és hála napja,

melyet tartson be apraja és nagyja!

Családi körben töltsd ezt a napot,

becsülj meg minden percet, pillanatot!

Ragaszkodj e naphoz, mert Istentől való,

buzgón dicsérje az Urat minden Földlakó!


MÁRTON NAP

Itt van November, közeleg Márton napja,

szorgosan tömik a nagy fehér libákat,

lelkesen készülődik a falu apraja-nagyja,

megbeszélik egymás között ki mit csinálhat.


A gyerekek izgatottan számolják a napokat,

az oviban ügyesen készítik a lámpásokat,

Ludas Matyit játszanak, színeznek és rajzolnak,

az iskolában verseket és dalokat tanulnak.


Eljött a jeles nap November tizenegyedike,

mindenki boldogan s vidáman kell fel,

ünneplőbe öltözve elmegyünk a misére,

ahol a püspök Szent Márton életét meséli el.


A templomból kijöve a sportcsarnokhoz megyünk,

ahol a polgármester köszönti a vendégeket,

arra buzdít, hogy a programokon részt vegyünk,

majd ezután, színpadra szólítja a szereplőket.


A falu központjában a sok sátor játékkal tele,

a búcsúban mindenki vidám s jól érzi magát,

az asszonykórus horvát dalokat énekel,

senki nem unatkozik, ez biztosan garantált.


Ezt követi alkonyatkor a lámpás körmenet,

melyben gyerek s felnőtt egyaránt részt vehet,

Este a vendéglőkben zenészek szereznek örömet

s a bál után a vendégsereg pihenni mehet.



ÜZENET AZ UTÓKORNAK

"Hogy ne térj le az útról, bízd az Úrra magadat,

a sötétben legyen világító fehér botod a Tízparancsolat!"

Ha e két sor marad a verseimből hátra,

azt gondolom: már nem éltem hiába!


Legyen e gondolat iránytű az utókor számára,

világítótorony, hogy ne fusson senki zátonyra.

Mindaz, ami benne áll, legyen életed célja,

útmutatás s az örök élethez vezető létra!


Bár halandó ember számára nehéz a Törvény,

de ez kell ahhoz, hogy biztosan üdvözüljél.

"Hogy ne térj le az útról, bízd az Úrra magadat,

a sötétben legyen világító fehér botod a Tízparancsolat!"



AZ 5 SZERETET NYELV ( Férfiaknak!)

Tanulj meg naponta, dicsérni becéző szavakkal,

s mond, hogy csakis őt és szívből szeretsz,

dicsérd szépségét s halmozd el bókjaiddal,

ha meghallgatod bánatát, vigasztalója lehetsz!


Csendben fürkészd ki szívének minden vágyát,

mit érte teszel, önzetlenül tedd s ne várj érte hálát,

egy mosollyal, egy gesztussal érhetsz el nála csodát,

Ő is viszonozni fogja kedvességed, meglásd!


Ajándékokkal, miket készítesz, néki kedveskedj,

születésnap, névnap, évforduló mind fontos,

de ne csak a jeles napokon, ekképpen cselekedj,

mert kapni jó, de szívből adni, még több örömet okoz!


Legyél rá büszke, mikor séta közben kezét fogod,

gyengéden simogasd arcát s csókold szerelmesen,

feltüzelt meztelen testét szorosan magadhoz vonod,

majd egymás mellkasára borulva pihentek csendesen.


Naponta hódítsd meg, szervezz közös programokat,

nyíltan s őszintén beszélgessetek türelmesen,

így teheted sokkal szebbé a hétköznapokat,

e tettekkel élhetsz házasságban szerelmesen.



ÁFRA PIROSKA

Csendélet

Az őszi reggel sárga-pirosra

mosta a zöld leveleket.

A fák alázattal, meghajolva

fogadták el az új színeket.

Tűrték, ahogy homlokukra került

a halványan csillogó virágkoszorú,

Emléket őriztek szívükben, mint

a parthoz kikötött ,ringatózó hajó.

A parkban nyíló rózsa még ontotta illatát,

de az orgona lila árnya már

Rég emlékként élt tovább.

A gesztenyék zöld kabátkája

mára már teljesen széthasadt,

ragyogón, derűsen ,

játszadozva sütött rájuk

a kacérkodó aranyszínű nap.

Az őszi rózsa illata a szélben,

Most újra szárnyra kap,

Fényesen csillan az esti fényben,

Mint madár szárnya a kéklő

ég alatt.

Tűzszínű ruhában pompázik a táj,

Friss dallam száll a szél szárnyán.

A tündöklő sugár még néha

Felragyog, de rövidülnek

már, ó a nappalok!

A nyári emlék csak fényképről

Néz vissza ránk,

Az ágon tépett varjú ül, mint

feketére festett virág.

Jó most lobogó tűz mellett

szőni édes álmokat, reménykedő

szemekkel idézni nyári,

szerelmes ábrándokat!


Őszirózsák

A halk, suttogó fényben, őszirózsák mosolyognak.

Ha a szívek szerelmüket vesztik is,

Ők színesen, vígan nyiladoznak...

Gyönyörű tévedés illan bíbor mosolyukban.


Múlónak látszik az örök,

A csönd titokzatos, mozdulatlan.

Álmosan szunnyad a föld,

Csodacsipke libben az égi ablakokban...


A halk, sárguló fényben, őszirózsák mosolyognak,

Halott virágok, helyébe lépve,

Tündöklő ékszerként ragyognak.


Tarka utcán, őszi illat, káprázatos színvarázs,

Az elalvó természet, simogatja a szeptemberi délutánt.

NÉMETH KATALIN versei

Tündéri kincs


Harmatcseppként születtél

Szemeddel meseszép világról

Meséltél.

Igaz álomra találsz most karomban

Gyermek mosolyt csalok arcodra.


Tündéri kincs, ahogy rám találtál

Boldogságot, igaz csodát adhattál.

Tudom, valóságos angyalként létezel,

Kislányom örökké hordozlak a szívemen.


Papa,ugye hallasz engem!


Szólsz, szinte hallom még,

Ahogy becéztél gyermekként.

Látsz, s szinte látom, hogy nevetsz

Már nem vagy velem, de papaként szeretsz.


Ugye hallasz, neked is van még

Reményed,

Mit érzek, ha az égre

Felnézek.

Látom, hogy ott vagy

Csillagként figyeled

S kíséred most is léptemet.

PÁL JÓZSEF versei

Világ kifestő II

Mily

arrogáns puffadt-képűek,

úrként tetszelgő senkiháziak,

hazug-szemű kóficok,

tolvajok, árulók,

közöst ellopók.

De

összeesküvők, gyilkosok,

jussukért ugató korrupt kutyák,

megtévesztők, szemfényvesztők,

homályba burkolódzók,

nekik mindent lehet.

Csak

hatalom kell és pénz,

a szolgának tartott nép,

a moslékért bókolók,

csettintésre bukfencezők.

Kik

kurvák vagy szentek,

dolgozók és nyomorgók,

anyátlanok, hazátlanok,

éhezők, szomjazók,

halálért könyörgők,

mind

feláldozhatók, felejthetők.

Nem számítanak az esedezők,

kik túlélni vágyók,

üldözöttek, ismeretlenek,

csak járulékos veszteség.

Most

ki ezredéves kolónia,

te nemzet jól figyelj!

Ez már az agónia,

a végső vég közel!


Kása Fanni Laura

Ősz

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, mesebeli erdő. Itt éldegélt az erdő legfiatalabb fájaként egy kis juharfa. Szerényen, elbújva álldogált a többi hatalmas fa között a legkisebbként.

Nyár vége felé járt már az idő, már mindegyik élőlény érezte az ősz közeledtét, ki így, ki úgy várta a közelgő telet. Nem sütött ki már a nap sem annyit, mint a nyár elején. Az ereje sem volt már olyan erős. Az eső is többet esett, a szél is többet fújdogált. A kis juharfa nem tudta, mi fog vele történni az új évszak közeledtével. A kis csemete mögött az erdő leghatalmasabb fája virított, egy nagy fenyőfa, aki zöldebb volt még a legzöldebb zöldnél is. Tobozai akkorák voltak, mint az öklöm, vagy talán még nagyobbak is. Ez a fenyőfa nem volt kedves, sőt mogorva, konok, önző volt. A hatalmas fa mindig kigúnyolta a juharfát, csúnyán viselkedett vele, mert az még nem tudott semmit az életről. Saját magát dicsérgette csak. Egyik nap éppen rossz kedvében volt, mikor elmesélte a juharfának, hogy ősszel mi fog vele történni. Elmondta, hogy a levelei elszíneződnek majd, elsárgulnak, pirosak lesznek, barnák, elszáradnak, és le fognak hullani a földre. Majd jön a tél, és ő kopaszon fog állni az erdőben a többi fával együtt. Fázni fognak és meghalnak a télen. A fenyő, ő maga meg örökké, még télen is zöldben pompázik. S miután ezeket elmondta, nagyokat kacagott, és kihúzta magát büszkén. A csemete szomorúan, ijedten bámult maga elé. A körülötte álló tölgyfa és diófa megvigasztalták a kis gyámoltalant. Elregélték neki, hogy nincs miért szomorkodnia, mert ez az élet rendje. Ősszel a fák bizony lehullajtják a leveleiket, de olyan szép lesz tőlük a táj. A levelek sárga, piros, barna és narancssárga színben pompáznak, és ezek milyen szépséges látványt nyújtanak, az emberek mennyit gyönyörködnek ebben. Az avar milyen sok kis állatnak nyújt menedéket. Elmondták neki, hogy a téltől sem kell félnie. Igaz, hogy nincsenek rajtuk akkor levelek, mert az, az idő a pihenésé. Ilyenkor alszanak, és készülődnek a tavaszra. A tél is gyönyörű évszak, mikor esik a hó, és beborítja az egész tájat. Ilyenkor a gyerekek meglátogatják az erdőt, szánkóznak, hógolyóznak, nagyon jó kedvük van, és akkor is bennük gyönyörködnek. A kis juharfa ámultan hallgatta a két idősebb fát, és kezdett megnyugodni. Eljutottak azután a tavaszhoz is, mikor a rügyekről és a szép virágokról, a tavaszi szellő lágyságáról, melegségéről beszélt a diófa. Ekkor már igazán melegség öntötte el a kis csemete lelkét. S elmagyarázták a kis juharnak, hogy nincs miért szomorúnak lennie, hisz ez a körforgás olyan jó. Ez a természet rendje. Elmondták neki azt is, hogy nem kell a fenyőfára irigykednie, neki nincs része az őszi, téli és tavaszi csodákban. Mindegyikük más és más. Éppen a másságtól, a különbségektől egyedi mindegyikük, és pont ettől szép mindegyikük. A juharfa ezután már nem is foglalkozott a fenyőfa bántó szavaival, örült annak, hogy ő egy igazi lombhullató fa.

Lassan eljött az a híres őszapó, és a kis csemete boldog volt az erdőben, érezte, hogy a legjobb helyen van a földön. Mindennap hullatott néhány igazán színes levelet. S örült annak, hogy boldoggá teheti a színes levél kavalkáddal az embereket, s része lehet ő is az élet körforgásának. Megtanulta, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége, melyben a fák fontos szerepet játszanak.


Randevú az Ősszel

Ahogy a forró nap az égen lebukott,

jó néhány madár elvándorolt,

ajtómon egy furcsa alak kopogott

s az Ősz nevű fazon randevúra hívott.

Kezében egy vörös rózsacsokor helyett

csak egy maréknyi falevél hevert,

ahelyett,hogy ajándék gyanánt adta volna

a színes leveleket egyszerűen a porba dobta.

Ahogy a kapumon lassacskán kiértünk,

a férfival az imént elhagyott udvarra néztünk,

még mikor értem jött cseresznye s málna érett,

most pedig kilépve csak száraz ágak hevernek.

Mikor kopogott még virágzott minden,

s lám, most már virág sincsen,

elmélkedésemet köhécselése rázta meg,

jobb kezébe karolva így indultunk el.

Karöltve sétáltunk a téren át,

eső kísérte utunkat a hídon át,

amerre csak jártunk rossz idő lett egyre,

lassanként a várost színes levelek borították be.

Az eső elöl a romkocsmába betértünk,

limonádé helyett pedig egy jó erős feketét vettünk,

fekete kalapját itt sem vette le,

hosszú szövetkabátját itt sem gombolta be.

Egymással szembe ültünk némán,

s egymás arcát bámultuk némán,

arca komolyságot árult el róla,

ráncos és heges volt a jobb oldala.

A kávét cukor nélkül húzta le,

míg én öt cukorral szürcsölgettem,

egy gyűrött ezressel fizetett,

borravalóként egyet biccentett.

Az ital után sétáltunk tovább,

a Duna parton pedig elővett egy pipát,

elszívta a tüdejét mérgező dohányt.

Ahogy pipájából szállt a füst,

egyre szelesebb lett mindenütt,

a közeli bisztróból tangó muzsika hallatszott

és egy táncra invitált a szépséges fazon.

Miközben az Ősszel egyre csak roptam,

táncunkat egy nagy szélvihar megszakította,

fejéről egy szélgyerek a kalapját levette,

azt pedig a vén Dunába repítette.

Feje fehérlett, mint a hó,

oly ősz volt, mint egy nagyapó,

miközben a víz sodorta kalapját nézte,

aprócska könnycsepp hagyta el szemét sipkája végett.

Ahogy a könnycsepp az arcán legurult,

úgy az egész égbolt beborult,

s újra esőcseppek bombázták a várost,

mi mind a ketten jól eláztunk.

Rám pillantott és rám terítette kabátját,

majd ezt mondta mielőtt tovább állt:

"Jövő szeptemberben újra kopogok,

majd akkor egy újabb randevúra hívom!"

© 2018 Gyermekjóléti Alapítvány , OMLIT
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el